Nem leszek népszerű keresztény (nem mintha most annak tartanám magam:-)
Kiakadtam. Újszövetség vizsgára készülök (hosszú) és éppen a Lukács evangéliumának 15 fejezetéből a tékozló fiú történetét kellene görögül lefordítanom plusz elemeznem. Csak mi történik akkor, ha egyszerűen felhúzza magát az ember,ahelyett, hogy objektíven egy egyszerű szöveget elemezne? Sajnos nem tudom ezt megtenni, szerintem ez a teológiai tanulmányok egyik nagy problémája (és szépsége), hogy ez nem egy szárazon és vákuumban elsajátítható anyag, hanem tanulás közben az ember (legalábbis én) folyamatosan gondolkodik és reflektál.
Előre leszögezem: tudom, hogy a történetben szereplő Atyát nem lehet egy az egyben azonosítani Istennel és tudom, hogy a történet inkább arról szól, hogy az Atya mindenkit ,aki úgy érzi már eljátszotta az utolsó esélyét nem hogy visszafogadja, hanem ráadásul annyira szereti, hogy örömében még partit is csap neki.
Link a történethez:
http://www.kereszteny.hu/biblia/showchapter.php?reftrans=1&abbook=Lk&numch=15
Népszerűtlen álláspontot képviselek, de én most inkább az idősebb testvért értem meg. Csodálkozunk, hogy mérges? Pissed off?! Még szép, én is az lennék! Ott gürcölsz minden nap, szó szerint azt mondja az apjának, hogy ott mentél el mellettem, észre sem vettél. Annyira megszokott dolog , hogy ott vagyok, természetes. Már nem vagyok érték, csak az tűnne fel, ha nem lennék ott. Ha a munka nem lenne elvégezve. Csak a hiányt vennéd észre,ami a te életedet is befolyásolja, engem nem látsz ott az életedben. Hogy van ételem, italom, meg lakásom? A szolgáidnak is van. Ja, hogy egykor majd én örökölök mindent? Mondjuk kikéve azt a részt,amit már úgyis odaadtál a frissen ünnepeltnek. Nagyon kedves és megnyugtató,de most jelenleg még mindig a mezőn gürcölök , most is onnan jövök.
Ha annyira egyenrangúnak tekintesz minket ,akkor miért nem küldtél ki valakit, hogy szóljon nekem, hogy jöjjek haza és partizzunk együtt, ha már az öcsém visszatért? És hozzám miért nem jött oda a tesóm? Arra nem gondolt, hogy nem csak neked okozott gondot a kis kiruccanása, hanem nekem-nekünk többieknek is akik itt maradtunk?!Dupla munka, átszervezés.Nem lett kényelmesebb az életem. Ráadásul most már egyfolytában azt kellett észben tartanom, hogy már csak én maradtam apámnak- csöppet nagy felelősség és teher.
Sajnálom, nem , nem és nem. Nekem nem tetszik a sztori. Nem tetszik, hogy a frissen hazatértet jobban értékelik,mint az otthon maradottat.Persze, hogy örül az ember, ha valaki visszatér, de hogy emiatt kiváltságos legyen? Nem mehetünk el azok mellett az emberek mellett,amik minden nap ott vannak az életünkben. Nem tekinthetjük természetes dolognak, hogy vannak. Akkor kezdődik a baj, amikor már nem vesszük észre őket vagy alapnak tekintjük.Mindannyian tudunk példákat,amikor csak akkor veszünk észre valamit, ha az véletlenül eltűnik: a másik,amikor a kapcsolat megszakad, a morgós szülő,amikor meghal, a hisztis tinédzser,amikor kirepül, az Isten, amikor a megszokott egymás mellett élés után váratlanul szükség lenne a személyes tanácsára,arra, hogy érezzük a jelenlétét és erőt adjon, de úgy tűnik hallgat vagy valahol elhagytuk az úton és nem tudjuk hol és mikor, a tanár,amikor érettségi előtt beteg lesz, a rendőr,amikor a balesethez csak 3 óra múlva ér ki.
Mit érezhetnek azok az emberek, gyülekezeti tagok, akik hűségesen és kitartóan szolgálnak a gyülekezetben és senki sem veszi észre őket, csak ha a virág hiányzik az oltárról, a süti nem elég a szeretetvendégségen, ha a busz nincs megszervezve a gyülekezeti kirándulásra. Ha a hittanosok fogynak vagy valami panasz jön valamelyik szolgálatra?
Hihetetlen erő van Schäffer Erzsébet (író, Nők lapja újságíró és még sok más)gondolatában:
"Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”
És ami után vágyakozunk és meglesz (megmarad az életünkben) azt értékelni fogjuk.
Mielőtt bárki pszichológiai elemzésbe kezdene kijelenthetem: van 2 szerető testvérem,akivel kihívások során (néha szülői :-) is sikerül együtt szeretetben megmaradnunk és mindig számíthatunk egymásra. Sajnálattal közlöm, hogy én vagyok a leglustább a kapcsolattartásban-sorry. Bár legidősebb vagyok egyik tesóm sem csatangolt el a családtól, mindig én mentem messzebbre. És nem vagyok a kedvenc a családban, de aki az, az tudja jól kezelni :-) ezért is nagyon szeretem.
És megkaptam Istennek azt az ajándékát, hogy nem keseredek meg könnyen és nagyon apró dolgokért is ámulatba tudok esni és hálát tudok adni. Néha egyszerűen csak elönt a szeretet Isten felé, mert megajándékoz azzal, hogy képes vagyok az ő szemével látni az embereket és a világot. Megajándékoz azzal, hogy ajándékként látom az élet részeseit és eseményeit. Nem vagyok pozitív gondolkodó, hanem sokszor megmutatja a zűrzavaros felszín alatt az ő tervét és azt, hogy ő irányít.
És ez nem egyedi dolog. Bárki,aki megkeresztelkedik és keresi a lehetőségeket (tanítás a Bibliából, más keresztényekkel együtt él)hogy megismerje őt képes erre. Így lesz boldog és így tesz másokat boldoggá. Az atya, ha képes lett volna felfogni, hogy a másik fia micsoda ajándék, hogy ott van mellette és nem hagyja ott, nem érte volna meglepetésként és nem akarná kioktatni az idősebb fiút ebben a helyzetben. Mert az érezné, hogy értékelik és szeretik és hazaérve növelte volna a parti hangulatát.
És hogy aki szeretne Happy end-et kapni az is megkapja: akit nem értékelnek, hanem természetesnek vesznek jusson eszébe, hogy Isten mindenkinek még a haja szálát is számon tartja. Ő senkit sem vesz természetesnek , hanem minden nap örül és gyönyörködik bennünk- még akkor is,ha hülyeséget csinálunk egyszerűen csak azért, mert a gyermekei vagyunk. És akart, vállalt, tervezett gyerekek,akik után nagyon vágyakozott.
És most megpróbálok lenyugodni és visszamegyek tanulni.
ps: csak még annyit, hogy a google még képet sem adott ki külön az idősebb testvérről.
