Mióta iskolalelkész vagyok néha úgy érzem , hogy a poklot, néha úgy, mintha a mennyet élném meg. Ma például az egyik hatodikos lány bejött hozzám beszélgetni. Be kell vallanom, hogy ez az az osztály,ahova a legkevesbbet készülök az órákra:-(. Sajnos úgy érzem, hogy egyszerűen kifolynak a kezem közül és nem az ő hibájuk. Nem készülök eléggé, feszült vagyok, sokszor majdnem agresszívnak érzem magam, amikor megpróbálok rendet tenni.
Abban mondjuk nem vagyok szívbajos, hogy emiatt bocsánatot is kértem tőlük. Nem hiszem, hogy ez csorbította a tekintélyem. Ezt elmondtam ennek a leányzónak is. Mondtam neki is, ő azt mondta, pedig ő szereti az óráimat. Hogy élvezhetitek,amikor az óra fele feszült rendrakással telik, alig tudunk bármit rendesen megcsinálni, olyan érzésem van, mintha egy rendes órát sem tartottam volna meg ott. Mire ő: "Az a mi hibánk." .
Szereti az órát, és kedvel, mint tanárnőt. Mi ez, ha nem csoda :-)? De komolyan.
És újból megerősödtem, hogy azért is csodálatosnak teremtett minden embert- még a határokat próbálgató tiniket is :-) - az Isten :-)!
" Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. ”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése